Érzem a vérének finom illatát, hallom szívének minden dobbanását. Bamm, bamm, bamm. Egyre gyorsabban és gyorsabban ver. Érzem a félelmét, látom ahogy reszket. Bamm, bamm, bamm. Az a szív utolsó dobbanásait üti, s én leszek aki végleg megállítja ezt az életet adó zakatolást a mellkasában. Azt hiszi lerázott, így megáll pihenni egy fa tövében. Hagyom hadd ringassa magát ebben a hitben. Én nem messze tőle egy fa tetején guggolok, mint az ugrásra kész macska, aki épp becserkészi kiszemelt áldozatát. Feszülten vár, hallgatózik. Oldalra nyúlok, s hangos reccsenéssel letörök egy ágat. Hadd legyen izgisebb a játék. Felkapja a fejét. Reccs! még egy ág. Újra futni kezd, s én könnyedén mint egy árnyék követem, mélyen az erdőben. Szíve egyre zaklatottabban ver, akár egy kalitkába zárt madár, mely kétségbeesetten próbál kitörni. Ne félj kicsi madár, mindjárt kiszabadítalak. ...
Hallja, hogy követem, magában már tudja, a halál az ami a nyomában jár. Ez egy vadászat, amelyben én vagyok a könyörtelen vadász, ő pedig a zsákmány. Megbotlik egy ágban, előre zuhan, s én épp ezt a pillanatot választom arra, hogy lecsapjak. Gyorsan elkapom, még mielőtt földet érne. Magam felé fordítom, neki pedig ideje sincs ráeszmélni, mi is történik vele, mert ekkor fedetlen, hívogató torkába mélyesztem a szemfogaimat.
Halk, rekedtes kiáltás hagyja el a száját. Szorosan tartom a tarkója mögé csúsztatva a kezemet, a másikat pedig a mellkasára teszem, pontosan a szíve fölé. Bamm, bamm, bamm. A tenyeremmel érzem a dobogását, s a lüktetést ahogy a vére száguld az ereiben. Elkapja a vállamat, megpróbál eltaszítani magától, de kis idő múlva szemei fennakadnak, már nem próbál meg elmenekülni, csak kábultan várja a halált. A vére édes, mint a legzamatosabb bor a világon, megrészegít. Ahogy a nyelvemhez ér, szinte felrobban a számban. Ez olyan mint a drog, sosem elég, és nem bírsz leállni. Nagy kortyokban iszom a vérét, s úgy tűnik csillapíthatatlan éhségem némiképp szűnik, de nem elég, többet akarok. Még jobban szorítom, s még kétségbeesettebben szívom a vérét. Lecsukott szemhéjam alatt fények táncolnak, körülöttem pedig megszűnik minden más. Csak én vagyok, és a vérszomjam. Az a madárka úgy verdes a tenyerem alatt... Mióta megláttam a férfit abban a bárban, csillogó éjfekete haját, a tengert idéző tiszta kék szemét, s az akkor még cinkos, csábító mosolyát, tudtam, hogy ő az enyém. Ő viszont nem tudta, fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok... A madárka egyszer csak elhallgat. Minden ereje elhagyja, a keze lecsúszik a vállamról, a térdei összerogynak, s én pedig hagyom, hogy ernyedt teste a földre csússzon, majd egy tompa puffanással eldőljön. Ezután már nem mozdul többet. Én a vér ízével a számban, jóllakottan, még mindig lehunyt szemmel az ég felé fordítom az arcom, s hagyom hogy a hűs éjszakai szél végigborzolja a hajam. Csak állok, az éjszaka csöndjének megnyugtató hangjával a fülemben, mikor valami reccsen mögöttem. Nem vagyok egyedül...